Távolság – Elsö fejezet

Kedves Olvasó!

Újra alkotni kezdtem az utóbbi néhány hónapban, ennek alkalmából pedig most elhoztam Nektek egy történetet, amin már egy ideje dolgozom, és amely remélem, elnyeli a tetszéseteket.

Kellemes olvasást!

Chasing pavements

Camas, 2012

Fiatal volt még az este.

A forró levegőben narancs és egzotikus virágok illata keveredett. A kis falu egyik utcájában, egy takaros családiház előtt fiatal lány álldogált. Csinos volt, hosszú nap barnította lábait szabadon hagyta a lenge, virágos ruha, amelyet viselt, a mézszőke haját pedig lágy hullámokba rendezte a vállán. Csillogó, csokoládébarna szemei minduntalan az utcát fürkészték.

Aztán feltűnt az a személy, akire már hosszú ideje várakozott. A lány arcán széles mosoly terült el, ahogy a magas, izmos srác odalépkedett hozzá. Sötétbarna szemei óvóan figyelték a lány minden mozdulatát.

– Gyönyörű vagy, Nina – mosolyodott el a fiú is. – Indulhatunk?

– Persze.

A pár kéz a kézben indult útnak a kikövezett utcán. A szellő kellemesen lézengett a házak között, az egyetlen hang, amit hallani lehetett az este félhomályában, egy magányos macska elnyújtott nyávogása volt.

– Hová viszel? – nézett a szeme sarkából a lány a barátjára. Nem voltak a meglepetések sosem a kedvencei, hát még ha azt sem tudta, hova tartanak éppen. – Sese!

– Ne aggódj, nemsokára ott leszünk – nyugtatta őt a fiú sejtelmes hangon, miközben egy újabb éles kanyarral besétáltak egy másik szűk utcácskába. A lány nem tagadhatta, imádta ezt a falut. Az emberek ismerték őt és mindig volt hozzá néhány kedves szavuk, az utcákat pedig már úgy ismerte, mint a tenyerét. Kisebb korában a testvérével szívesen játszottak kint a szabadban, mint otthon, és gyakran indultak felfedezőútra a szomszédságban, ha megunták a házuk előtti keskeny utcát.

A levegőben magnóliaillatot érzett a lány. Ajkai azonnal mosolyra húzódtak, ahogy megpillantotta a kis éttermet. A kedvenc helyük volt az eldugott utcában álló, terméskőből épült olasz vendéglátóhely, ahol a tulajdonos főzött és a fia pincérkedett. Igazi, otthonos kis hely volt finom, olasz ételekkel és a nyugalom megfizethetetlen luxusával.

Nina imádta érte a kezét fogó fiút és ezt nem felejtette el meghálálni egy finom puszival az arcára. – Sergio, nagyon szeretlek!

– Én is téged – nyomott lágy csókot a fiú a lány homlokára, majd a derekára téve a kezét, beirányította az étterembe. Mint szinte mindig, most sem voltak sokan odabent. Két asztalnál ültek csak, egy távolról odatévedt turistapár és két jóbarát, akik éppen a második korsó sörüket kérték ki az alacsony, olajbarna bőrű olasz pincértől.

– Gus! – nyújtotta a jobbját a fiú barátságosan a felé tartó férfinak. Kezet ráztak és a lány mosolyogva nyomott két puszit az olasz arcára.

Guseppe olyan volt számukra, mint egy rokon, egy báty, akivel bármiről lehetett beszélni, ha úgy hozta a sors. Fiatal volt még, de már volt családja itt, Spanyolországban. Alig húsz évesen házasodott össze a lánnyal, akit egész életében az élete szerelmének tartott, amikor pedig elkezdett az apjával az éttermükben dolgozni, már úton volt a harmadik gyermekük. Éjt nappallá téve dolgozott, hogy mindent megadhasson a családjának és segíthessen az apjának, hogy az édesanyja és a két húga is utánuk jöhessen Olaszországból.

– Na, és hogy érzi magát a fiatalság a nyári szünetben? – csapta össze a tenyerét a pincér vidáman, aztán egy eldugott asztalhoz vezette a fiatal párt. A kockás asztalterítőn már két étlap várta a vendégeket és a kedvenc italaik, amiket mindig rendeltek, ha itt jártak.

– Kiélvezzük, amíg még tart – mosolygott a fiatal lány.

– Na de inkább te mesélj – vette át a szót a barátja. – A családod mikor érkezik Spanyolországba?

– Jó híreim vannak – mosolygott a férfi csillogó szemekkel. Nem csak focizni szeretett a fiatalabb sráccal, hanem szívesen beszélgetett is vele az élet nagy dolgairól. Minduntalan tanácsokkal látta el, hogy hogyan bánjon a barátnőjével, ha később feleségül szeretné venni. – Néhány hónap múlva már akár itt is lehetnek mammáék. – Szinte sugárzott az arca. – A húgaim befejezik az iskolát és mind idejönnek. Persze gondban leszünk, mert elég szűkös a házunk már így, hogy úton van a hatodik lakó is, de megoldjuk.

– Sok jó ember kis helyen is elfér – mosolyodott el a fiatal lány és miközben a barátjára nézett, belekortyolt a jegesteájába. Számára Sergio volt a mindenség. Már az idejét sem tudta, mikor találkoztak ők ketten, de elválaszhatatlanok voltak. Reggelente együtt sétáltak el a közeli középiskoláig, ahol Nina keményen tanult, hogy valóra válthassa az álmát és építész lehessen, vele ellenben Sergio viszont ha csak lehetett, ellógott az iskolapadból és szívesebben focizott a barátaival. Mégis, az ellentétek sem tudták őket sosem elszakítani. Lassanként Nina szülei is megszerették a tisztelettudó és iskolakerülő léte ellenére intelligens, széles látókörű fiút és a két fiatal már régóta tervezték, hogy ők örökre együtt maradnak majd.

– Két tál spagettit kérnénk – adta le a szokásos rendelésüket a fiú, aztán amikor kettesben maradtak, csibészes mosolyt küldött a barátnője felé.

– Mi az? – nevetett fel a lány hitetlenkedve. Nem szerette, ha nem tudta, hogy mi járt az emberek fejében. – Van valami az arcomon?

A fiú csak nevetett a lány színpadias mozdulatain, ahogy megtörölte az orcáját és megnézte az ujjait. Néha csak szerette elkalandozva bámulni őt, miközben nem gondolt semmire sem, csak kettejükre. Most viszont lassan eltűnt az álmodozó mosoly az arcáról, ahogy az eszébe jutott, amiért ma este elhívta a lányt vacsorázni. Szinte a szíve is megszakadt, ahogy ránézett erre az életvidám, csillogó szemű szépségre, aki olyan szabadon szállt mellette mindig is.

El sem tudta képzelni az életét nélküle, mégis éppen letörni készült a szárnyait.

* * *

Már régen eltűnt a nap az égről és csak a csillagok kísérték a fiatal párt az útján hazafelé. A fiú mélyeket lélegzett a friss levegőből, a mellette sétáló lány pedig csöndesen figyelte a kihalt utcákat. Egyedül az ujjai között tartott kéz volt az, ami biztonságot nyújtott neki és most úgy érezte, erre van szüksége csak.

– Nina – a fiú hangja halk volt és komoly.

A lány nem szeretett volna beszélni. Némán akart csak hallgatni, hogy sose szálljon tova a pillanat, amit éppen megéltek együtt. Már a lány utcájának sarkán jártak, innen látszódott is a verandán égve hagyott lámpa. Olyan békés volt eddig minden, most pedig mintha még a szellő is felerősödött volna.

– Holnap elmegyek.

A lány megtorpant. A lábai a földbe gyökereztek és az ujjai szorítása elhalt a fiú keze körül. Nem akart hinni a fülének, azt hitte, rosszul hallott. Ugyan már szóba került közöttük az, hogy a fiú komolyabban is a foci felé fordul, nem gondolta volna sosem, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik majd. Azt hitte, ha nem vesz tudomást a problémáról, akkor az nem fog sosem bekövetkezni.

– Hogy érted ezt, Sese?

– Sajnálom – hajtotta le a fejét a srác. Olyan volt így, akár egy kisgyerek, aki rosszat tett. A lány a legszívesebben magához ölelte volna és sosem engedte volna el, olyan gyámoltalannak tűnt. – Pár hete eljöttek hozzánk a klubtól. Holnap Sevillába utazok.

– Meddig maradsz? – A lány már érzi a torkában növekvő gombócot és a szemében gyülekező könnyeket, de még mindig remény csendül a hangjában.

– Hosszú időre fogok elmenni és talán haza sem fogok jönni. Nekem most arra kell figyelnem, hogy…

– Ne mondj többet – emeli fel a kezét lemondóan a lány és elfordul. Néhány lépés alatt a fiú is utoléri, de nem tudja eltántorítani attól, hogy átszelje az előkertjüket és a verandán még egyszer felé pillantson. – Nem szeretnélek többé látni.

Mindkettejükben egy világ tört össze azon az estén, amikor a gyenge fényű kültéri lámpák fényében a két fiatal utoljára látták egymást. De így kellett történnie. Különben mi lett volna a biztosíték, hogy mindketten a saját álmaikat követik?

Madrid, 2018

Nina García mélyet sóhajtva támaszkodik a felhőkarcoló tetején elterülő apartman teraszát szegélyező üvegkorlátnak. Alatta, fölötte és előtte végtelen messzeség húzódik, csak éppen mind mást ígér. A lenti sötétség feledésbe merülést, a fölötte húzódó csillagos ég a határtalan lehetőségeket, a távoli horizont pedig a szebbnek ígérkező jövőt.

Évek óta él már így. Majd lesz jobb is. De már kezd belefáradni, hogy mindig egy jövőbeli, bizonytalan pontba kapaszkodik, hátha attól jobban fogja magát érezni. De ez sosincs így, hiszen minden este újra és újra előjönnek a régi érzelmei, a régi sérelmei.

– Min gondolkodsz, szépségem? – Mély, reszelős férfihang, a gazdája egy szál alsóneműben áll a teraszon. Gyengéden magához vonja a nőt és belecsókol a nyakába.

Nina kitapintja a férfi ujján húzódó karikagyűrűt. Elönti egy pillanatra a féltékenység, ilyenkor azonban mindig emlékeztetnie kell magát az egyezségükre. Enrique és ő csak élvezik az életet egymás oldalán, aztán máshoz mennek haza a nap végén. Az üzletembert egy sokgyerekes családanya várja haza vacsorával és szerető, nyugodt légkörrel, az építésznőt pedig egy fülig szerelmes, odaadó vőlegény, aki a csillagokat is lehozná az égről a kedvese számára.

Nina bűnösnek érzi magát, amiért így becsapják a körülöttük élőket, de tehetetlenül becsukja a szemét, mintha csak a tettei fölött hunyna szemet. Nem szeretik egymást, csak kölcsönösen élvezik az együtt töltött időt. Nekik máshoz kell hazamenniük.

Csakhogy amíg Enrique egy egykor szeretett nőhöz tér haza, addig Nina csak tapogatózik a sötétben, keresi az útját és egyenesen a bizonytalanságba szalad, amikor hazaér. Ő még mindig a múltban él, ő még mindig a múlt egy foszlányát szereti.